– Gyerekként úsztam és kézilabdáztam. Negyedikes voltam, amikor döntenem kellett. Napi két úszóedzés sok volt, nem is beszélve arról, hogy utáltam a hideg vizet. (nevet) Nem volt kérdés, hogy az úszással szakítok. A táncot pedig elfogadták a suliban sporttevékenységként, feltéve, ha azt versenyszerűen csinálom. Ötödikes koromtól elkezdtem hát.

– Mikor derült ki, hogy tehetségesebb vagy a többieknél?

– Már kisgyerekként is sokat táncoltam, otthon ezzel idegesítettem a bátyámat, aztán Dancs Jánosné – akit én csak Márti néniként emlegetek -, azt mondta, itt a Savaria Táncsportegyesület, vigyenek engem el oda. Rimányiné Kiss Anikó néni vett a szárnyai alá.

– Manapság kevesebb fiú húz tánccipőt. A kislányoknak már a beiratkozásnál azt javasolják, vigyenek magukkal egy jó mozgású fiút. Akkoriban is csodának számított, ha egy srác a parkettre vágyott?

– Akkoriban sokkal több volt a fiú, mégis minden kislány velem akart táncolni. (nevet) Pethő Kincső Nóri lett a párom, amatőrként végig együtt dolgoztunk, országos bajnokok lettünk minden osztályban, junior, ifjúsági és felnőtt kategóriában is. Aztán én elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát, így már csak profiként táncolhattam tovább. Ezután találkoztam Faludiné Lovas Henriette-vel, 1996-tól volt ő a táncpartnerem, és a húsz éves pályafutást is Hencivel zártam le 2003-ben.

– Ahhoz, hogy egy pár jó eredményeket érhessen el, szükséges, hogy harmonikus legyen köztük a kapcsolat? Jól tudjuk, ez látványsport. Mégsem elég, hogy két szép ember áll a parkettre, nyilván több kell ehhez. Azonnal kiderült, hogy köztetek megvan az összhang?

– Ez elsőre megvolt. Hála Istennek, édesapám személyiségét örököltem, aki nyugodt és kiegyensúlyozott ember, engem sem lehet felidegesíteni. Henci gyorsan kiadja magából a feszültséget. Ha dühös volt, meghallgattam, ráhagytam, velem nem tudott vitatkozni, jól működött a dolog.