Hosszú álmát alussza, útja rég véget ért. Mégis úgy érezzük, nem hagyott minket magunkra. A belváros szívében parkol, virágzó fák vetnek neki árnyékot. Papp-Ionescu Dóra, a Weöres Sándor Színház súgója felkapaszkodott rá, s ha már ott volt, képzeletben jólesőn elzötyögött a Kálváriáig. Az éles kanyarban a padlóhoz szorította a talpát, és csuklójára hurkolta a kapaszkodót, miközben kíváncsian bámult ki az ablakon. Nem utas volt, épp ellenkezőleg! Magára öltötte az utolsó kalauznő, Horváth Sándorné, Mariska munkaruháját.

Szombathelyen az országban harmadikként indult meg a villamosközlekedés 1897. június 4-én, Éhen Gyula polgármestersége alatt. Ez is bizonyítja, hogy a kiegyezés utáni gazdasági fellendülésnek és polgári fejlődésnek köszönhetően a korabeli Szombathely a monarchiabeli Magyarország egyik legmodernebb városa volt. A villamosvasút létesítésének hátterében az áldozatkész és igényes polgárság, a kiváló szakembergárda és Vas vármegye arisztokráciája
állt. A villamosvasút 1000 mm-es nyomtávolságúra építették, ahogyan a berlinit, a budapestit és a pozsonyit is.

A szombathelyi villamosközlekedés 1897-es megindulásakor a Püspöki Iskola előtti végponttól a vasútállomásig szállították a kocsik az utazóközönséget. A 12 percenként közlekedő svájci villamoskocsik reggel 5 és este 11 óra között jártak. A svájci neuhauseni vagongyárból vásárolták ezeket a járműveket, ezért Magyarországon egyedinek számítottak. A szombathelyi villamosoknak szintén sajátossága volt, hogy a járművek elejére postaládákat szereltek és télen elektromos árammal fűtötték azokat, a megállókban pedig lámpák jelezték a kocsik várható érkezését.