Nem tudom, mire számítok. Jósgömbre, szálló füstre, sejtelmes félhomályra, fújó, hátát görbítő fekete macskára. Találok ezzel szemben egy csinos, fiatal nőt, aki nagyon racionálisan beszél olyan dogokról, amelyek elvileg egyáltalán nem racionálisak. És mégis elhiszem neki. Seprényi Fanni jósnő. Nevezzük annak az egyszerűség kedvéért. Ő pedig nem tiltakozik.

– Mindenkinek megvan a maga belső zenéje, de hogy ezt ki, mikor hallja meg, az érzelmi intelligencia kérdése. Vagy éppen pofonok kérdése, az élet megtapasztalásának a kérdése, Gyerekként olyan sok feladat elé állított az élet, hogy fiatalon kellett használnom a képességeimet. Mindig tudtam, hogy van bennem valami, ami másban nincs. Nagyon fiatalon jött ez a felismerés. Fejlesztettem az intuíciómat, anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok. Amikor először fogtam cigánykártyát, olyan érzés volt, mintha a lapok beszéltek volna hozzám. Jósnőt kerestek a karnevál idejére négy éve egy kávézóba. Megjelent egy cikk, elkezdtek keresni, hogy jósoljak. De az, hogy jósnő, az csak címke. Valójában totális lélek transzformáció inkább, amit én csinálok. Mutatok egy irányt, és amit megmutatok, az a tiéd. Amikor láttam azt, hogy rengeteg embernek egy mondattal jobbá tettem az életét, azzal, hogy magot ültettem el benne, akkor már tudtam, hogy megérte. Ez nem munka, ez a hivatásom, ez az én belső zeném. Ha át tudom adni azt a pozitív töltetet, ami bennem van, akkor nem érdekel, hogy jósnőnek címkéznek. Elviselem.