A kocsikhoz nem értek, kutyám nincs, irtózom a rovaroktól és Európánál messzebbre nem jutottam, mégis nézem a Totalcart, szeretem az állatos könyveit és még az úti élményeiről is szívesen olvasok. Mert Winkler Róbert okos, szellemes, kreatív, kicsit pimasz, nagyon laza, és mindig megmondja a tutit. Véleményemet személyes találkozásunk csak megerősítette.
Nem akart púdert az arcára, sem kényelmetlen pózt, az új szemüvegében viszont szívesen jött-ment. Beszélt, amikor kávézott, öltözködéskor, a fotózás alatt és a képek válogatása közben is. Természetes és jó a stílusa. Ismeri Vas megyét, mint a tenyerét, és mivel Szombathelyen nőtt fel, muszáj volt a városról kérdeznem.

– Tudom, hogy nem szeretsz Winkler Róbertről beszélni, hiszen ezerszer elmondtad az álneved történetét, mégis muszáj megkérdeznem, hogy szólítsalak. A főszerkesztőnk, aki régóta ismer Szabolcsnak hív, most mondjam, hogy Robi?

– A család, meg aki szerint poén, az Szabolcsnak vagy Szabinak szólít, de mondd nyugodtan, hogy Robi. Hallgatok rá, bár Winkler Róbert jogilag nem létezik, a könyveim copyright rovatában is Kulcsár Szabolcs van.

– Újságíró vagy, de vezetsz tévéműsort, könyveket írsz, meg blogot, gyengéd a sok nagyvárosi rovar, a kutyák, és persze az autók. Mi érdekel téged igazán?

– Én ugye tulajdonképpen bölcsész vagyok, (nevet) de az ember szinte bármibe beletanulhat. Azok az újságírók, akiknek esetleg autómérnök végzettségük van, sem feltétlenül értenek az autókhoz sokkal jobban, hiszen mondjuk húsz éve végeztek, azóta sok minden változott, meg hát, ahogy egy autóteszt összeáll, ők is csak egy kis szelettel vannak tisztában. Annyi mindenről szól egy teszt, motor, futómű, modelltörténet, konkurencia. Az én gyengém a dizájn. Már gyerekként is sokat gondolkoztam rajta, miért pont olyan egy kocsi formája, mi a részletmegoldások titka. Ezért is szeretek annyira formatervezőkkel interjúzni.

– Ugyanúgy érdekel a sok rovar, meg a kutya?

– Az állatok mindig is érdekeltek. A Bolyaiba jártam, és ott Vera néni szóvá is tette, hogy „élek a magam kis világában, pókjaim közt…” Voltak ugyanis dobozaim, melyekbe terepasztal jelleggel köveket ragasztottam, azokban laktak a pókok. Vera néni elrettentő példaként megjelenített egy számomra ideális állapotot, így aztán ezt én elismerésnek vettem, nekem legalábbis jó helynek tűnt a magam kis világa a pókokkal.

– Akkor miért nem lettél pókász? Hogy jött egyáltalán a bölcsészkar?

– Máshova nem vettek volna fel. A szombathelyi tanárképző akkoriban nem volt túl erős intézmény, úgyhogy oda nem volt nehéz bejutni. Történelem-népművelés szakra jártam, a magyar-törihez több pont kellett volna, nekem meg nem volt.

– Szombathelyhez sok minden köt, ott kezdtél újságot írni.

– Igen a Vas Népében és a Tér-Képnél dolgoztam, az első cikkeket már ezen a néven publikáltam, aztán rám ragadt a Winkler. Egyszer tévedésből így foglaltak nekem repülőjegyet, a Lufthansa meg nem volt túl rugalmas, új jegyet kellett venni 260 ezerért Paderborn-Lippstadtig.